A Grál nyomában 1.

A cikkben olvashatsz a grál szó eredetéről, a kelta mesék varázslatos serlegeiről és arról, hogyan forrt össze az egykori, harcias vezér neve minden idők leghíresebb kelyhével

 A Grál nyomában járva – hasonlatosan a korábbi keresőkhöz – hosszú, távolba ívelő utat kell bejárnunk mind földrajzi vonatkozásban, mind pedig a történetek időbeliségét tekintve. A leghosszabb, legösszetettebb út persze az, amelyet a Grál minőséggel való kapcsolódás utáni vágyakozás, illetve a kapcsolódás hatására önmagunkban vállalunk és járni kezdünk.

A grál nevet a különböző elemzések többféle forrásból eredeztetik. Lehetséges gyökerei a:

*        latin gradalis, amelynek szó szerinti jelentése „fokozatos, lépcsőzetes”, –a szó egy lépcsőzetesen mélyülő tálat jelöl

*        görög kratész, azaz „nagy edény a bor vízzel való egyesítésére”

*        ír cryol („a bőség kosara”)

*        francia san greal/graal („igazi vér”)

szavak, kifejezések valamelyike.

Története régi kelta és germán eredetű mondákhoz nyúlik vissza – amelyeket azonban az évszázadok során átszíneztek a keresztény-katolikus hitrendszer elemei, és végül a középkorban oly népszerű lovagregényeknek köszönhetően vált még elterjedtebbé, és a nyugati világ kultúrájának egyik alapmotívumává.

Valamennyien tudjuk, hogy a Grál olyan dolog, amit keresnek, amit keresni kell… még akkor is, ha nem is egyértelműen meghatározható, hogy mi is valójában, létezik-e egyáltalán fizikai mivoltában.

Legtöbben úgy hiszik, hogy a grál-legenda katolikus, újszövetségi eredetű, de jó tudnunk, hogy van számos, Jézus felbukkanása előtt keletkezett történet, amelyben hasonló motívumok tűnnek fel. Az egyik ilyen elbeszélés Seth-ről, Ádám és Éva gyermekéről szól, aki visszatérvén az Édenkertbe, Istentől ajándékba kapta a Grált annak jeléül, hogy nem feledkezett meg az emberekről.

Egyes megközelítések szerint pedig a Grál nem más, mint a fényhozó Lucifer, a Hajnal Angyalának koronájából kiesett smaragd.

 

A kelták grálja

A walesi és ír regék jellegzetes motívuma egy kifogyhatatlan, hatalmas tál – ebben a minőségében hasonlatos a magyar népmesék „terülj-terülj asztalkájához” –, vagy egy lebegő serleg, amelytől étel, erő, élet, örök fiatalság nyerhető. Megjelenését a levegő és a vizek isteneinek felbukkanása kíséri. Őrzői paradicsomi boldogságban élnek.

A varázsedényt szánt szándékkal megtalálni általában nem lehet, saját maga választja ki, hogy kinek jelenik meg, illetve kinek a nevét írja ki magára jelzésként. A kiválasztott örök életet és ifjúságot nyer jutalmul.

Az itteni népek meséltek egy Annwn nevű tartományról, ahol béke és bőség uralkodik, ahol nem sújtja az embereket sem betegség, sem öregedés. Bűvös muzsika lengi be a levegőt, és fakad ott egy édes bort bugyogó forrás. A mondák szerint itt, Annwn területén őrzik az újjászületés üstjét is – ez a motívum szoros kapcsolatban lehet a középkori grál mítosszal – és maga Arthur király is eljutott erre a földre a kehely keresése közben.

Persze a sok szépséges csoda és áldás mellett voltak Annwn földjén kard alakú hidak, rontást hozó boszorkányok is, illetve az alvilág szürke istenének, Arawnnak a kutyái, akik éjjelente acsarkodva kísérik a lelkeket a túlvilágra.

Ezek a legendák később a keltáknak köszönhetően eljutottak Bretagne-on át a franciákhoz, majd keresztény színezetet nyerve a normann hódításnak köszönhetően kerültek vissza az angolokhoz a XI. században.

 

Arthur király és a Grál

A legkorábbi uralkodó, akinek neve összeforrt a Grállal, a legendás Arthur, akinek élettörténetét számos varázslatos motívummal átszőve őrizte meg a történelmi emlékezet.

Mind a mai napig sokan próbálták-próbálják feltárni, hogy ki lehetett Arthur valójában. Ki lehetett az a személy (egyes megközelítések szerint akár több „történelmi” Arthur is lehetett), aki oly pozitív színezetben maradt meg „népe” közös emlékezetében, hogy alakjára legendák sora épült és rétegződött úgy, hogy ez a valaha élt harcos, törzsi vezető pedig „képes” is arra, hogy ezeket a történeteket megtartsa, és hordozza tovább. Uralkodása, a világ, amelyben élt, mint egyfajta aranykor sejlik át az évszázadok ködén, amely a jelen számára mindig viszonyítási pontként, és vágyott, keresett állapotként jelenik meg.

Az Arthur-mondakör mögött felsejlő valós, beazonosítható történelmi személy feltehetőleg az V. század végén vagy a VI. elején uralkodott. Ez az időszak a területi épség és a politikai függetlenség védelmében vívott vad háborúk időszaka volt Britanniában. Ekkorra a rómaiak által megszervezett provincia szinte csak emlék, a csapatokat már 410-ben kivonták innen. Erre a kontinens felől betörő barbár jüt, angol és szász csapatok, illetve az Észak-Britanniából előrenyomuló pikt törzs nyomása késztette őket.

A rómaiak távozását követően a Brit-szigeteken harcias, zavaros idők következtek, amelynek során törzsfők, kiskirályok viaskodtak egymással, és az újabb külső támadókkal.

Az első írásos forrás, amiben Arthurt említették, Nennius walesi szerzetes 826-ban írott műve, a Britek története. Eszerint a támadók elleni harcot egy Arthur nevű harcos vezette, a britek királyaival együtt, aki tizenkét ütközetben aratott győzelmet a barbárok fölött. A döntő ütközet helyszíne a Badon-hegynél volt, ahol a leírás szerint Arthur egymaga végzett az ellenség 960 harcosával.

Nagyjából másfél évszázaddal Nenniust követően, szintén walesben állították össze a brit történelem kronológiáját tartalmazó Cambrian Annals-t. Ez a könyv a badon-hegyi csatát 516-518. idejére datálja. Az 537-539-es időszakkal összefüggésben megemlíti a camlann-ni csatát, amelyben az egymás ellen küzdő Arthur és Medraut (Mordred) elesett.

Ezek a korai latin nyelvű szövegek nem királyként (rex) utalnak Arthurra, hanem mint hadvezérre (dux bellorum) vagy katonára (miles).

Ezután újra mintegy 150 év telt el, az Arthurt írásban is említő következő történeti munka keletkezéséig.  1125-ben egy William of Malmesbury nevű szerzetes emlékezett meg „egy bizonyos harcias Arthurról, akiről a britek üres szavakban áradoznak csupán, pedig valójában megérdemli, hogy ne csak félrevezető mesék és álmok alakja legyen, hanem a történelem is foglalkozzék vele, mert hosszú időn át düledező hazájának oszlopa volt, aki háborúra ösztönözte a parasztság megtört harci szellemét.” (forrás)

Ebből az utalásból kitűnik, hogy ha az írásbeliség nem is őrzött meg sok adatot a XII. század elejéig Arthurról, a britek „áradoztak” róla, emlékeztek rá, emlegették, életben tartották legendáját, és táplálták a hozzá kapcsolódó eszméket.

Nem sokkal később, 1138 körül a walesi diakónus és későbbi püspök, Geoffrey of Monmouth befejezte Britannia királyainak története című nagyszabású művét, amelyben a római időktől a saját koráig mutatta be a brit uralkodókat. Forrásként a korai történetírók munkái mellett a különböző népek hagyományai, a walesi és breton folklór elemei, a kelta és skandináv mítoszok, illetve a Bibliából kiemelt motívumok szolgáltak számára.

Az alkotás 12 könyvéből Geoffrey kettőt szentelt Arthurnak. Ő írta bele először a történetbe Merlin, a varázsló alakját, illetve a Guinevere megszöktetéséről és a Mordred árulásáról szóló szálakat. A szűkös történelmi forrásokat képzelt eseményekkel és soha nem ismert személyek felléptetésével színezte ki. Evvel a módszerrel századokon át ható iskolát, és – ami számunka a legfontosabb – egy V. századi harcosból hős királyt teremtett.

Forrásként használt oldalak:
http://en.wikipedia.org/wiki/King_Arthur
http://www.netstudio.hu/arthur/15szotar.htm

http://www.erdekessegek.hu/index9_14.htm
http://www.magtudin.org/gral.htm

 

Érdekesnek találod a cikket?

További fejezeteit is megismerheted a Grál történetének – ha pedig utána is szeretnél velünk maradni, kérd az ÉletElixír hírlevelet itt:

ÉletElixír életminőség javító, örömfókuszú-pozitív szemléletfejlesztő hírlevél>>>

Share This:

About Varga Beatrix

*örömmentor *transzgenerációs epigenetikus kineziológus tanácsadó *magzati stresszoldás specialista *Colorado Recoding Mester Tanár (+36) 20-345-8949 vargabeatrix3@gmail.com